- Hallasz? kérdezte, bizonytalanul.
- Hallak... - suttogtam.
- És érted is? Érted, hogy mennyire fontos vagy nekem?
- Értem. Úgy sajnálom...
- Mit sajnálsz? - hangja megváltozott.
- Hogy elhagytál mielőtt ezt elmondat volna. Túl késő... Fáj!
- Ígérem... Ígérem rendbe hozok mindent.
- Engem, más sosem hozhatsz rendbe! Hagyj békén...az isten szerelmére mit akarsz még tőlem?- kiáltottam.- Mindenemet oda adtam... Szerettelek!
- Úgy bánom, hogy...
- Bánhatod is. Viszlát!
Azzal lecsaptam a kagylót. És amint a csend újra befészkelt a fejembe, azonnal éreztem a görcsös könnyeket amik a szememből potyogtak. Nekidőltem a falnak, és lecsúsztam hogy leülhessek. Remegni kezdett a lábam. A veszteség, tompa fájdalma lyukat ütött a mellkasomba, és most égett. De tudtam.. Azért sírok, mert vége. Elengedtem... Ezek a könnyek, búcsú könnyek. Mindent otthagytam nála ami fájt. Átkaroltam magam, mert úgy éreztem szétesem. A lyuk beforrni készült, és a szívem készen áll egy új életre.
- Vége...-leheltem. - Igazán vége!
Többé, nem vettem fel egyetlen hívását sem, nem válaszoltam a levelekre. És tudják mit? Büszke voltam. Büszke voltam magamra, hogy elengedtem ami kis híján tönkretett.

saját*