Valójában még fogalmam sincs, hogyan kezdődik vagy fejeződik be a történet. Vagy hogy lesz-e belőle bármilyen történet is... Mit gondoltok róla? Szívesen várok bármilyen véleményt kommentben! Twilight fanfiction-nek tűnhet, és lehet igazatok is van! :) Stephenie örök múzsám, és példaképem lesz írói oldalam elrejtett bugyraiban! :)

- Szükségem van rád, akkor is amikor nem mondom!
- Sosem mondod ki... Sosem mondod mit érzel. Sosem mondtad még, hogy szeretsz! Ez feltűnt?
El komorodtam... Valóban nem mondtam még ki? Magamban annyiszor megtettem. Nekem természetes volt, hogy kimutatom. De kimondani... Mintha olyankor valaki erősen egy fogóval vissza felé húzná a nyelvem. A torkomban gombóc nő, és izzadni kezdek. A pánik első tünetei...
- Képtelen...vagyok...- nyögtem.
- CHHH. Azt mindjárt gondoltam...
- De attól még hogy nem mondom, érzem! - Már éreztem, hogy zavarban vagyok. - Tudod, a szerelem hatalmat ad a másiknak hogy össze törjön. És velem annyiszor megtették!
- Sosem tenném! Soha sem...- hangja már kétségbe esetten csengett.
- Tudom! - a könny kicsordult a szememből. Nem akarom elveszíteni... - Ne haragudj rám.
- Nem haragszom, kicsim. Amikor képes vagy kimondani, én örökké boldog leszek, mert az azt jelenti hogy igazán szeretsz!
Képtelen voltam megszólalni. Éreztem, hogy ki kell mondanom de úgy éreztem hogy most erőltettet lenne...
Átkarolta a derekam, és maga mellé húzott. A hajamba temette az arcát, majd mélyeket lélegzett. Így ültünk percekig... Egyikünk sem szólalt meg, vagy ültünk.
-  Hmmmm...- búgta.
- Mi az?
Beletúrt a hajamba, és fülemhez érintette az ajkát.
- Szeretlek.- mondta.
- Szeretlek.
És csak akkor vettem észre... Kimondtam! És a szívem, még csak nem is készült a gyomrom felé indulni hogy rosszul legyek.
Elhúzódott és a szemembe nézett. Nem csak kimondva halhattam, hogy szeret. Láttam a szemében! SZERET! És viszont szerettem. Visszavonhatatlanul.
- Naggggggyon.- nyomta meg hosszan a gy-t!
Aztán az ajka a nyakamhoz ért és lassan, lágyan húzta végig a kulcs csontomig, és vissza. Liba bőrös lettem és a szívem vadul dörömbölni kezdett. Nem kaptam levegőt... Majd ajkai, feljebb indultak az állam felé... végig húzta forró puha alsó ajkát az állam vonalán, majd a szám után kutakodott. Aztán ahogy lassan megcsókolt, én azonnal viszonoztam azt. A hajába túrtam, hogy közelebb húzzam magamhoz. Kezét az arcomra tette, elhúzódott és lágyan puszit nyomott az orromra. Túúúl hamar lett vége...
Ziháltam, és nem engedtem el a nyakát. Kezemet a tarkójára tettem és a haját simogattam.
- Mennem kell... Megígértem, hogy ma időben haza érek. - Elhúzodott, kezem az ölembe hullott.
Lebiggyesztettem az ajkam. Mint egy durcás dedós, kb úgy nézhettem ki. De nem bántam... Felnevetett.
- Ne nézz így, Camilla. Megnehezíted... a dolgom...- aztán közelebb húzódott.
A szemem tűz vonult át, és ördögien elmosolyodtam. Aztán felültem, és a karjába vettem magam. Hátra dőlt, és a nevetése betöltötte a házat. Csókoltam a nyakát, az állát, az orrát... A száját a végére hagytam mert tudtam hogy nincs megoldás, ha megcsókolom, ott vége az önuralmamnak. De a vállamnál fogva eltolt magától...
- Ne csináld... - lihegte.
- Mit? - játszottam a feledékenyt.
- Ezt... ne tereld ez a gondolataimat, Cam. Mennem kell... Várnak!
Felültem, és lemásztam róla, majd felálltam a kanapéról és elindultam kifelé. Utánam jött, és közben felkapta a táskáját. Kettesével vettem a lépcsőket lefelé. Épp a kabátját vette le az ajtó melleti fogasról, mikor a fogas elé álltam. Megpróbált megcsókolni, de elfordítottam a fejem.
- Akkor viszlát. - mondtam, és kitártam az ajtót.
- Reggel érted jövök. Aludj jól.
- Ahha..- dühöm fortyogott bennem.
Láttam, hogy szomorúság villan át az arcán, aztán elindult ki. Csak most vettem észre, hogy zuhog az eső. A kabátját felvette, és szaporán a kocsijához sietett. Kopogtak rajta a nagy cseppek. Távolodó alakja, elvitte a dühömet. És hiány lépett a helyébe... Egy kis bűntudattal keverve. Két lépéssel elhagytam az ajtót, majd a verandát, és a zuhogó esőben a kulcsát kereső Ben felé lépegettem. Az eső hideg cseppjei csípték a bőröm, és nagyon fáztam.
- Hé! - mondtam.
Megpördült, és rám meredt... Nem hagytam hogy reagáljon. Felágaskodtam, és puszit nyomtam a szájára.
- Holnap találkozunk! - suttogtam.
A hajam közben csurom víz volt és mindjobban fázni kezdtem...
- Akkor nem haragszol?
- Nem dehogy! Sajnálom, hogy olyan hülyén viselkedtem. Azt hittem többet maradsz. Hogy több mindenre lesz időnk...
- Bármire lesz időnk, Cam. Az idők végezetéig... - Szélesen vigyorgott, ezen a nyálas szövegen. De én megnyugodtam tőle.
- Addig... - mondtam. Aztán rámosolyogtam. - Na menj! Elkésel...
- Te pedig megfázol! Igyekezz be...
Újra éreztem, hogy mennyire fázok. Arcon csókolt, majd a gerincemen végig húzta a kezét. Azzal beült a kocsijába. Sarkon fordultam és a verandára futottam. Vissza néztem, hogy intsek. Ő is ezt várta...
- Szia! - Kiáltotta.
- Szia! - vissza kiabáltam.
Azzal sebességbe tette a kocsit és, nyikorogva az ország útra hajtott. Néztem ahogy eltávolodik, majd betakarták a fák.
Becsuktam az ajtót, és a remegésem csak most tűnt fel. Rázott, és fogam angosan ütődött össze ahogy már a szám is remegésbe kezdett. A zárat elfordítottam, majd az emeletre siettem. Gyorsan lekaptam a vizes cuccaim, és beálltam a forró zuhany alá. Csípte a bőröm... Izzott! De olyan jól esett... Istenem!
Mikor kész voltam magamra csavartam a törölközőm. Vissza mentem kiteregetni a ruhám. Aztán bementem a szobámba, felöltöztem majd leszaladtam az emeletről, hogy vacsorát készítsek magunknak. Apám épp akkor és haza.
- Szia Apu! - kiáltottam.
- Szia, szívem. Milyen napod volt?. - Arcán széles mosoly terült szét. Nem tudom, hogy nekem örült-e, vagy annak hogy vacsorát készülök csinálni... De örült.
- Jól, kössz.
Azzal rövidre és fogtuk. És én nekiálltam a vacsorának.